Hírhedett zenésze a világnak, / Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának / A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója, / Van-e hangod, bánat altatója?
Sors és bűneink a százados baj, / Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj / S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya, / Láz betegnek volt hiú csatája.
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak, / Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak, / A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért, / Újra készek adni életet s vért.
És érezzük minden érverését, / Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését, / Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában, / Boldog - és erősnek kunyhájában.
Nagy tanítvány a vészek honából, / Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától / Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének / A düh szörnyei gyorsan eltünének;
S most helyettök hófehér burokban / Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban / Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel; / Fárad a nép óriás kezével:
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja, / És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája, / Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének / Riadozzon diadalmi ének.
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban / Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan / Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára, / Szégyent, átkot áruló fiára.
És ha meglep bús idők homálya, / Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája, / Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére / Fölmerűl a gyásznak régi tére;
S férfi karján a meggondolásnak / Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak, / Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára, / Enyh jön a szív késő bánatára.
És ha honszerelmet költenél fel, / Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével / Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal, / Hogy szivekbe menjen által a dal;
S a felébredt tiszta szenvedélyen / Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen / Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon / Érc karokkal győzni a viszályon.
S még a kő is, mintha csontunk volna, / Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna, / Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt, / Lelkesedve feldobogjon e föld.
És ha hallod, zengő húrjaiddal / Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal / Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek! / Még van lelke Árpád nemzetének